| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Valóságosan szeretni

Ima: 139. zsoltár:

„Uram, Te megvizsgálsz engem, és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat, és pihenésemet. Gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, Te már pontosan tudod URam. Minden oldalról körülfogtál. Kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás. Igen magas, nem tudom felfogni. Hová menjek Lelked elől? Orcád elől hová fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy. Ha a holtak hazájába feküdnék le, Te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne. Jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság, a sötétség nem lenne elég sötét Neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. Vizsgálj meg Istenem! Ismerd meg szívemet. Próbálj meg és ismerd meg gondolataimat. Nézd meg nem járok-e téves úton? És vezess az örökkévalóság útján.”

Ámen.

János 1. levele 3. rész válogatott versek:

¹³Ne csodálkozzatok, testvéreim, ha gyűlöl titeket a világ.

¹⁴Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban van.

¹⁶Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.

¹⁸Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.

²²és amit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte.

²³Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.

²⁴Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.”

Kedves Testvérek!

            Talán mindannyian kimondtuk már ezeket a szavakat: „Ne csak mondd, tedd is meg!” És lehet, hogy mindannyian hallottuk is már ezeket a szavakat nekünk címezve. Jól ismerjük az ilyen helyzeteket, amikor valamit meg kellene tennünk, tennünk kellene valamit, és mi ahelyett, hogy cselekednénk, csak beszélünk róla.

            Talán azért, mert semmilyen indíttatást nem érzünk, hogy úgy cselekedjünk, vagy indíttatást még érzünk is, csak éppen mégsem indulunk. Pedig tudni jól tudjuk, hogy mi a helyes.

            Mint amikor reggel megcsörren az óra, és tudjuk, hogy fel kell kelni, de mégsem szeretnénk, és biztosan előfordult már, főleg iskolás korunkban, hogy először még kikapcsoltuk az ébresztőt, hogy szundikálhassunk tovább. S miután az idő már későre jár, a szülő is bekiabál az ajtón helyettesítve az ébresztőórát, hogy „Ideje felkelni!”, válaszoltunk is, hogy „Kelek már!”, de csak visszaaludtunk. Vagy amikor látjuk valakin, hogy nagy szükséget szenved, és mi mégis inkább elfordítjuk a tekintetünket, mert éppen fontosabb dolgunk van, vagy csak nem akarjuk megalázni magunkat, és „Szívesen segítenék, de...” vagy éppen: „Majd legközelebb segítek” szavakkal elintézzük a dolgot.

            És sorolhatnánk még az életünkből az olyan alkalmakat, amikor tudtuk mi a jó, talán még szóban is hangot adtunk ennek, de mégsem úgy cselekedtünk.

            A Krisztusi példázat is eszünkbe juthat: „Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva, annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram – de nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? »Az első« – felelték.”

            És valóban! Lehet, hogy az első szóban ellenkezett, de végül cselekedett. A másik viszont hiába válaszolt igennel, mégis csalódást okozott. Pedig ahhoz nem férhet kétség, hogy mindketten tudták mi a helyes.

            Persze mondhatjuk, és igaz is, hogy egyik sem járt el teljesen tökéletesen, hiszen valami hibádzott mindkettőnél, az eredményesség szempontjából az egyik viszont helyesen tett. S ha valaki jót tesz, igazából mindegy, hogy miért tesz, mert az eredménye jó. Ahogy Pál apostol írja a Filippibeliekhez írt levelében: „Mert miről is van szó? Egyedül arról, hogy bármelyik módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök.” Lehet, hogy valaki színlelésből, érdekből, divatból tesz valamit, de a cselekedet hatása ugyanaz, az eredményt tekintve nincs sok különbség. Ahogy a példázatban lehet, hogy az első fiú szájhúzva ment ki a szőlőbe dolgozni, de a munka mégis kész lett.

            Láthatjuk tehát a variációs lehetőségeket szándék, szavak és valós tettek összefüggésében. Van, aki mondja, és nem teszi, van, aki nem mondja, és megteszi. Ez már jobb az eredmény szempontjából. De a saját maga szempontjából kétségtelenül a 3. variáció a legjobb. Ha valaki mondja, úgy is gondolja, érzi és így teszi meg.

            De végső soron mégiscsak mindezek csúcsa, az eredmény az, ami kézzelfogható, ami bizonyítékként látható. Annak bizonyságaként, hogy az indulat ott van az emberben.

            Nagyon érdekes kérdés mindig a hit és a cselekedetek kapcsolata. A két végletes gondolkodás között, János levelében itt az arany középutat láthatjuk. Ugyanis nem csak hitről és cselekedetről beszél, hanem összekapcsolja e kettőt a szeretettel. A szeretettel, ami valóban a kettő között áll. Hiszen egyszerre érzés, gondolat, lelki-, szellemi dolog, és ugyanígy cselekedet is, megnyilvánulás is.

            Így fordulhat elő a szeretettel is, ahogy a korábban említett eseteknél, hogy valaki csak beszél róla, de nem éli meg, nem cselekszi meg. Hogy valaki csak kimondja: „Szeretlek!” De már nem is igazán érzi annak jelentőségét, amit mond.

             „Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan!” És milyen érdekes, hogy még csak nem is azt olvassuk, hogy ne CSAK szóval szeressünk, ne CSAK nyelvvel. Hanem egyszerűen ezt olvassuk: Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel.

            Kedves Testvérek! Beszédünknek, a szavaknak nagy súlya van, de éppen ezért nagyon vissza is lehet vele élni. S a rengeteg visszaélés, hazugság, átverés a beszédet hiteltelenné teszi. Ha hallunk egy hírt, nem tudhatjuk abból mi igaz és mi nem. Ha hallunk egy politikust, szintén így vagyunk vele. Még akkor is kétkedve hallgatjuk, ha esetleg valóban színtiszta igazat beszél. Ki tud ma már hinni a beszédnek önmagában? De a magánéletben is válhatnak súlytalanná szavaink. A csak reflexből, megszokásból kimondott „Szeretlek!”, „Én is!” párbeszéd sem jelenti már azt, amit kellene.

            A szavak helyett tehát az őszinte kinyilvánított szeretet a fontosabb. Azonban mégis érezzük, hogy a kettő egymás nélkül nem igazán lehetséges. A vekker csörgésére felkelni, álmosan, morogva is lehet. A szőlőbe kimenni és dolgozni, elvégezni a feladatot duzzogva is lehet. De szeretni nem. Hát akkor hogy lehet erre mégis felszólítani a másikat? Hogy lehet parancsba adni a szeretetet?

            Ha a felolvasott Igét összefüggéseiben látjuk, máris választ kapunk a kérdésre. Most felolvasom az Ige kulcsmondatait, egy új sorrendben.  „Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében – Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk – szeretjük testvéreinket – tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe.” Látjuk tehát a folyamatot, most nézzük ennek elemeit.

            1. Először tehát Krisztust kell elfogadnunk, benne kell hinnünk. Azaz a szeretetparancsolat első felét látjuk: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!”

            2. A második, hogy ha őt elfogadjuk, ő velünk lesz, kiárasztja ránk az ő Lelkét.

            3. A harmadik a szeretetparancsolat második fele. „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

            4. A negyedik pedig, mondhatjuk a végcél és végeredmény: az átmenetel a halálból az életbe.

            Láthatjuk ezt a négy lépést. Először az ember elfogadja Krisztust, s ajándékképen kap az ő Lelkéből. Megtartja a parancsot, szereti felebarátját, majd végső jutalomképpen átmegy az életbe. Szinte felelgetnek egymásnak a lépések, Isten és ember között.

Olyan ez, egyszerű és nagyon profán példával élve, mint amikor az ember elmegy egy autókereskedésbe. Ott ő következik, ki kell választani az autót. Ezután a következő lépés, hogy miután kiválasztotta, kifizette, megkapja a kulcsot, amivel azt vezetni is tudja. S ezután ismét ő jön. Beteheti a garázsba évekre, hogy ott álljon kihasználatlanul, az akkumulátora lemerüljön. Nem érdemes. De vezetheti óvatlanul, száguldozhat vele, neki mehet minden oszlopnak, kidönthet minden táblát. Nem érdemes. De vezetheti az autót szabályosan, óvatosan, vigyázva rá. Karbantartva. Így már érdemes, mert ennek jutalma lesz, hiszen az autó tovább lesz jó állapotban. Azonban nem szabad elfelejtenünk valamit. Hogy az említett folyamatok nem csak ebből a négy lépésből állnak. Mert a négy lépés tulajdonképpen öt. Hiszen az elsőt megelőzi a legfontosabb lépés, az autóvásárlás esetében az autó legyártása. A hit folyamatában pedig a megváltás. 

            „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk”. Ebből következik minden. Ez a kezdet és a vég, hiszen Ő a kezdet és a vég! „Ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Ezért tudjuk hálából szeretni testvéreinket, ezért tudunk egyáltalán hinni a megváltásban. Mert van megváltás. Minden bűnünkért, akár gondolatunkért, minden szavunkért az ÚR eleget tett. Meghalt, hogy nekünk életünk legyen. Az Atya feláldozta őt. S ezért tartozunk neki azzal, hogy megtartjuk az ő parancsolatait.

            „Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.” És innentől kezdődnek el a felsorolt lépések. Higgyünk Krisztusban, és szeressük egymást. Az első a mi döntésünk. Elfogadjuk-e a Megváltót? Elhisszük-e hogy nem a gonosz és nem a bűn diadalmaskodik, hanem a halál felett győzelmes Úr? Elfogadjuk-e hogy lehet örök életünk? Azt hiszem ennyire egyértelmű kérdésekre nincs, aki nemet mondjon. És mégis, a bűn annyira jelenlévő valóság, hogy sokan nem tartanak erre igényt.

            De akik ebben hisznek és bíznak, megkapják a Szentlelket. S következik a 3. lépés. A felebarát iránti szeretet parancsa. Kérdésünk ezzel kapcsolatban így hangzott: „Hogy lehet szeretetre felszólítani?” Mert sok mindent meg lehet parancsolni. Hogy tegyünk rendet a szobában, mosogassunk el, vásároljunk be, vigyük le a szemetet, végezzünk el valamit. De hogyan lehet szeretetre parancsot adni?

            De az ÚR parancsai nem olyan parancsok, mint amilyeneket az emberek adnak ki egymásnak. Mert az Úr parancsolatainak végrehajtásához segítséget is ad. Hogy szeretni tudjuk egymást, a saját Lelkéből ad nekünk. Így tudjuk legyőzni gyűlöletünket, ellentéteinket.

            Parancsolatba kaptuk, hogy szeressük egymást. Sőt, ezzel tartozunk az Úrnak. De igazán ő az, aki képessé is tesz erre a szeretetre. Ő az, aki Lelke által újjá teremt. S így már valóban mondhatjuk, hogy szeretnünk kell egymást, így már valóban elnyeri értelmét a parancs a szeretetre. S a szeretetünkön keresztül azt is lemérhetjük, hol tartunk a hitben. „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban van.” A szeretetünk a bizonyítéka tehát annak, hogy igazán elfogadtuk az Urat, és vettük az ő Lelkét,  s hogy a halálból átmentünk az életbe.

            A folyamatot láthattuk tehát, Az Úr megváltására válaszolnunk kell, hinnünk őbenne, s akkor Lelke által képesek leszünk a szeretetre, s így a halálból átmegyünk az életbe. S akkor nem csak szájjal szeretünk, akkor nem csak gondolatban és szóban fogjuk tudni mi a helyes, hanem őszinte szeretetből tudunk élni mások javára is.

Ámen!

Mennyei édesatyánk! Csodálatos a Te szereteted, amellyel bennünket kimentettél a halálból! Megadtad a lehetőséget, hogy elfogadjunk Téged, higgyünk a Te egyszülött Fiadban, akit feláldoztál értünk.

Köszönjük neked a kegyelem és megváltás csodáját!

És köszönjük, hogy itt a Földön sem hagysz magunkra bennünket, hiszen a Te Lelkedet adtad nekünk.

Könyörgünk, hogy segíts parancsolataid megtartásában! Segíts mindig szeretnünk a másik embert. Segíts megbocsátanunk, megbékélnünk. És segíts, hogy mindezeket, ne csak kimondjuk, hanem valóságosan meg is éljük!

Segíts most megvizsgálnunk magunkat. Segíts felismernünk érzéseinket, indulatainkat. Segíts felismernünk, mi az, ami tőled való. És segíts abban megmaradni.

Tisztítsd meg a mi szívünket. Készíts az asztalközösség alkalmára. Készíts úgy, hogy mindannyian egy szívvel és lélekkel járulhassunk a megterített asztalhoz. Elfogadva egymást, szeretetben.

Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |