| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Egyedül, de nem magányosan

Textus: Jelenések 1:9, 10, 17 és 18.

Kedves Testvéreim!

A Jelenések egy meglehetősen érdekes könyv. Vannak, akik ha meghallják, hogy erről lesz szó, nagyon megörülnek. Különösen a fiataloktól hallottam, hogy mennyire szeretik ezeket a fejezeteket, mert olyan érdekes, titokzatos, lehet rajta gondolkodni, elképzelni, hogy mi fog történni majd velünk, milyen lesz a világ vége, a feltámadás, mit jelentenek a pecsétek, a fenevad és még sorolhatnánk. Vannak, akikben viszont talán valami kis negatív érzést kelt ez a könyv, éppen a titokzatossága miatt. Kicsit talán félünk tőle, hogy nem értjük egészen, és az ismeretlen, a bizonytalan – ha csak nem valami nagy kalandor az ember – nem sok emberben kelt jó érzéseket.

Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy nem kell félnünk ettől a könyvtől. Isten pont annyit enged látni, megérteni belőle, amennyi szükséges. És tulajdonképpen a fő gondolatát a könyvnek bárki megértheti, aki egy kicsit is figyelmesen olvassa a Jelenésekben az igeverseket. A könyv Krisztus győzelmét ígéri. Arról szól, hogy Krisztus győzni fog. Ilyen egyszerű. Aki már átadta az életét Krisztusnak, annak már semmi félnivalója nem kell, hogy legyen a jövőtől.

Nem véletlen, hogy ez a fő üzenete a Jelenések könyvének, hiszen a Krisztus utáni első században íródott, amikor is különösen Domitianus császár ideje alatt nagy méreteket öltött a keresztyénüldözés. A fiatal egyházat az első századokban a császárkultusz részéről megsemmisítő támadás fenyegette.

Domitianus volt az első olyan császár, aki isteni tiszteletet követelt magának. Nem nevezte magát az egyetlen és igaz Istennek, de ragaszkodott hozzá, hogy a sok isten között őt is annak ismerjék el. Aki ennek a felszólításnak nem tett eleget, azt elhurcolták, kivégezték, vagy száműzték.

János apostol is azok közé tartozott, aki az Isten Igéjéért és Jézus bizonyságtételéért szenvedett. Jánosnak olyan fontos volt Krisztus, hogy inkább vállalta a száműzetést, mintsem hogy ne beszélt volna az ő Uráról!  Az engedelmesség fontosabb volt számára, mint az élet kényelme. Az idős János nem sajnáltatja magát, nem akar elismerést szerezni magának azzal, hogy ő is részese a szenvedéseknek, hanem éppen ő az, aki bátorítani próbálja a testvéreket. Egészen megdöbbentő, hogy ilyen nehéz helyzetben, képes ennyire pozitívan fordulni a világ felé.

A könyvet János Patmosz szigetén írja. Hadd mondjam el, hogy ez nem valami egzotikus vakációs sziget volt. Patmosz szigete az Égei-tengerben van, és ez egy nagyon kicsi, végtelenül kopár, kietlen, sziklás vidék, rengeteg vulkanikus kőzettel, ahol szinte semmi nem terem meg. Olyan volt ez a sziget, mint egy ősi Alcatraz, körülvéve vízzel, ahonnan semmi esély a menekülésre. A legtöbb emberről, akit ide száműztek, általában már soha többé nem hallottak.

És ezt a kedves efézusi lelkipásztort, János apostolt, aki Pál apostol halála után vette át a kis-ázsiai gyülekezetek vezetését, nagyon idős korában, Isten erre a kietlen szigetre küldi, hogy teljesítse a rábízott feladatokat. Isten még a saját apostolait sem kímélte a nehéz sorstól. Hiszen tudjuk, hogy szinte mindannyian mártírhalált haltak. De Istennek mindennel célja van!

Talán már mi is megtapasztaltuk az életünkben, hogy semmi sem történt ok nélkül, semmi sem történt cél nélkül, amit Isten rendelt el az életünk felett. Mindennel célja van Istennek! Rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e, mit szeretne nekünk mutatni, rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e, mit szeretne nekünk mondani. Domitianus császár száműzetési parancsa csak eszköz az Isten kezében. Valójában nem Domitianus az, aki Jánost Patmosz szigetére irányítja, hanem az élő Isten. Néha szükség van arra, hogy a világ zajából az Isten elküldjön bennünket egy ilyen csendes kis szigetre, ahol meghallhatjuk a szavát. Sokszor a nagyváros zajában süketté válunk meghallani az Isten halk szavát. Sokszor a nagy rohanásban, kapkodásban nem vagyunk képesek meghallani, hogy mit akar mondani nekünk Isten. Sokszor az érvényesülés, előbbre jutás, dicsőség fénye elvakít bennünket, és nem látjuk meg, hogy mit szeretne mutatni Isten.

Ezen a szigeten János apostolnak mindentől meg kellett válnia: az otthonától, a gyülekezettől, nem voltak ott vele hívő testvérek, nem voltak ott vele a munkatársai, nem voltak ott vele a barátai, ismerősei. Nem volt ott senki, teljesen egyedül maradt.

Néha nekünk is meg kell szabadulnunk mindentől, el kell vonulnunk egy kicsit a világ zajától, meg kell próbálnunk kizárni minden gondolatot a fejünkből, ami elvonná a figyelmünket az Isten Igéjéről, hogy teljesen egyedül maradva, csak az Úrra tudjunk figyelni. A mi Patmosz-szigetünk ma az imádság. Ahol egy kicsit elcsendesedhetünk, hogy majd lelkileg felfrissülve, gyógyultan indulhassunk tovább. Elvonulhatunk erre a kis csendes imádság-szigetre. Ide le lehet tenni a bánatot, a keserűséget, a lelkiismeret-furdalást és itt lehet találkozni ma is az élő Istennel.

János apostol életében is szükség volt erre a Patmosz-szigeti száműzetésre, mert még számára sem volt megfelelő Efézus a maga romlott kultúrájával, pogány Diana-kultuszával, szobraival, és az óhitű zsidók és megtért zsidókeresztyének közötti viták miatt. Efézus nem volt alkalmas arra, hogy meghallja azt a nagy kijelentést, ami a Jelenések könyvében van megírva.

Itt viszont, ezen a kicsi szigeten, ahol teljesen egyedül volt, János apostolhoz szólt az Isten. És milyen csodálatos, hogy bár János egyedül van, mégsem magányos! Mert a két szó között azért van némi különbség.

Azt hiszem az emberi élet egyik legrosszabb érzése – a félelem és a gyász mellett – a magány. Gyökössy Endre református lelkész-pszichológus mondta, hogy aki magányos, az, félnek érzi magát: fél-élete van, mert ő maga is csak fél-ember. Fél-emberek vagyunk, ha nincs emberünk, nincs Istenünk, nincsenek kapcsolataink, nincs kire számítanunk, nincs senkink.

Különösen azok tudják, hogy milyen fájó egyedül lenni, akik özvegyekké váltak, vagy akit elhagytak, vagy akik csalódtak valakiben, akiben megbíztak, aztán hátat fordítottak nekik. Nagyon fáj az egyedüllét. Az Ószövetségben, a Prédikátor könyvében azt olvassuk: „Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik és nincsen, aki őt felemelje”. (4,10)

Érdekes, hogy manapság milyen sokan keresik a kiutat a magányosságból. A napokban olvastam, hogy amerikai tudósok kitalálták a női sofőröknek az úgynevezett „csendestársat”. Ami egy életnagyságú babát jelent, csak éppen nem mozog, és nem is beszél. Ezt a babát a női vezetők akkor használják a legtöbbször, ha éjjel egyedül vezetnek. Hogy ne érezzék magukat annyira magányosnak…

A magány valami hiányérzés, valami után vágyódás. Valami űr az életünkben, és ezt szeretnénk kipótolni mindenféle csendestársakkal.

Félek, egyre több embernek van meg ez a csendestárs az életében. Ott van mellette a házastársa, de már olyan régóta nem osztják meg egymással a gondolataikat, érzéseiket. Csak éppen jó érzés, hogy van ott mellettük valaki, nincsenek egyedül, de valójában szinte már semmi közük egymáshoz. Vagy ugyanez igaz sok testvér kapcsolatára, párkapcsolatra, barátságra. Egy nagyváros közepén, egy népes családban, vagy zajos társaságban is lehet magányosnak lenni. És talán ezt még nehezebb elhordozni, mint az egyedüllétet. Mert ilyenkor felerősödik bennünk az érzés, hogy ránk nincs szükség, értéktelenek vagyunk, senkinek nem hiányoznánk, ha nem lennénk.

És János, ez az idős apostol ebben a felolvasott bibliai szakaszban ennek az életérzésnek a tökéletes ellentétét mutatja meg nekünk. Azt mondja: én, János, testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban... János, itt, ezen az apró kis szigeten is érzi azt, hogy nem hagyta el az Isten! Tudja, érzi azt, hogy ő továbbra is társa Jézusnak! Nem magányos! Lehet, hogy egyedül van, lehet, hogy nincs ott mellette senki testvér, akire támaszkodhatna, de ott van mellette az Úr! János az egyedüllétben is társnak vallja magát a többi szenvedővel és üldözöttel, akik Krisztus királyságának részesei. Ezt kellene megtanulnunk: özvegyeknek, árváknak, mindenkinek, aki magányosnak érzi magát. Lehet, hogy egyedül vagyunk, de velünk van az Úr, nem vagyunk magányosak! Azt mondja Jézus: én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! De kár, hogy ezt olyan sokszor elfelejtjük!

Valóban nem könnyű viszont az egyedüllétből és a magányosságból átlendülni abba az állapotba, amiről a Jelenések könyvében olvasunk. A könyv Jézus megjelenésével indul. Azt mondja Krisztus: amit látsz, írd meg egy könyvben! Nem egyszerű feladatot kapott János! Mennyivel könnyebb lenne leírni csak azt, amit hall! Félelmetes volt az a jelenés, ami János elé tárult, olyannyira félelmetes, hogy az apostol azt mondja: lába elé estem, mint egy halott. De ebből az aléltságából egy ismerős, biztató szó térítette magához: Ne félj! Hiszen ebben a különös látomásban maga Krisztus jelent meg neki! Nincs miért félni!

Biztos sokan hallottuk már, de azért hadd mondjam el, hogy a Bibliában éppen 365x szerepel ez a kifejezés, hogy ne félj! Minden napra egy jut belőle!

Sokan vagyunk most itt, sokféle problémát hoztunk valószínűleg magunkkal. Egyikünk sem tudja, hogy vajon mi lesz holnap. Nem szakad-e ránk egy betegség, fájdalom, gond, nem fogunk-e elveszíteni valakit. De ez a bíztatás most nekünk is szól: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

Milyen jó, hogy a Prédikátor könyvéből hallott Ige nem ér ott véget, „Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik és nincsen, aki őt felemelje”. (4,10) Milyen jó, hogy nem a Krisztus halálával fejeződik be a történet, hiszen eljött húsvét napja, amikor Krisztus feltámadt, hogy ne legyünk egyedül! Milyen jó, hogy van valaki, aki felemel minket, amikor elesünk! Jézus felemelte Jánost is, megszólította egyedüllétében, hogy ne fél-emberként éljen, hanem teljes emberként.

Jézus minket is felemel, minket is megszólít. Nekünk is szól az üzenet: ne félj, mert nem Domitianus kezében van az életed, hanem az enyémben. János életében nem Domitianus a kezdet és a vég, nem az ő szava, és nem az ő döntése, hanem Jézus. Jézus a kezdet és Jézus a vég. János később visszakerült Efézusba. Domitianus hatalma már régen porba hullt, amikor János még élt Efézusban. Minden egyedüllét, magányosság csak ideig-óráig tart. De ebben a magányosságban nekünk is meg kell hallanunk a Krisztus biztató szavát: Ne félj, én vagyok az első és utolsó, és az élő: halott voltam, de íme élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.

Számunkra is ő legyen a kezdet, aki életet ad és ő a vég, aki hazahív, az örök életbe. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |