| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A dicséret megfutamítja a Sátánt

Lekció: 145. zsoltár

¹Dávid dicsérete. Magasztallak téged, Istenem, királyom, áldom nevedet mindörökké. 

²Mindennap áldalak téged, dicsérem nevedet mindörökké. 

³Nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan. 

⁴Nemzedékről nemzedékre dicsérik műveidet, hirdetik hatalmas tetteidet.

 ⁵Fenségeden, ragyogó dicsőségeden és csodálatos dolgaidon én is elmélkedem. 

⁶Elmondják, milyen félelmes hatalmad, én is felsorolom nagy tetteidet. 

⁷Áradoznak, emlékezve nagy jóságodra, és örvendeznek igazságodnak. 

⁸Kegyelmes és irgalmas az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy.  

⁹Jó az ÚR mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez. 

¹⁰Magasztal, URam, minden teremtményed, és híveid áldanak téged. 

¹¹Elmondják, hogy országod milyen dicsőséges, és beszélnek hatalmadról,  ¹²megismertetve az emberekkel az ÚR hatalmas tetteit, országa ragyogó dicsőségét. 

¹³Országod örökkévaló ország, uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart. 

¹⁴Támogat az ÚR minden elesettet, és fölegyenesít minden görnyedezőt. 

¹⁵Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt.  

¹⁶Kinyitod kezedet, és kielégítesz minden élőlényt kegyelmesen. 

¹⁷Az ÚRnak minden útja igaz, és minden tette jóságos.  

¹⁸Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. 

¹⁹Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kívánságukat, és megsegíti őket.

²⁰Megtartja az ÚR mindazokat, akik őt szeretik, de a bűnösöket mind elpusztítja. 

²¹Az ÚR dicséretét hirdeti ajkam, áldja mindenki az ő szent nevét mindörökké!

Textus: Zsoltárok 143:3

³Nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan. 

Kedves Testvéreim!

Talán sokszor tényleg van úgy ez az életünkben, hogy ha valamiből kevés van, akkor csak arra tudunk koncentrálni. Nem azt látjuk meg, hogy van valamink, hanem azt, hogy kevés van belőle. És talán túl sokszor mondjuk azt, hogy: boldogabb lennék, ha…

Ha egy kicsit több pénzem lenne, sokkal boldogabb lennék. Ha egy kicsit nyugodtabb lenne a családi életem, sokkal hálásabb lennék Istennek. Ha egy kicsit több erőm lenne, gyakrabban jönnék el a templomba.

A Zsoltárok könyve utolsó 6 fejezete az Isten dicsőítésére buzdít bennünket, ráadásul nem is akármilyen dicsőítésre! Azt mondja a zsoltáros: „Mindennap áldalak téged, dicsérem nevedet mindörökké!” Ennek az állandó dicsőítésnek nem gépiesen kell szólnia, hiszen Isten nem gépeket akart magának teremteni, hogy mint egy megakadt lemez hangozzék a dicséret.

Talán néhányan kicsit óvatosan olvassák ezeket a szavakat: mindennap áldalak téged, dicsérem nevedet mindörökké. Mindennap? Mindörökké? Súlyos szavak ezek, hiszen valljuk meg őszintén, nem mindig érzi úgy az ember, hogy dicsőíteni kellene az Istent. Talán éppen nehéz keresztet hordozunk, talán éppen egy súlyos betegséggel küzdünk, vagy beteget gondozunk, talán nemrég veszítettünk el valakit, talán családi bajaink vannak, beteg a testünk vagy a lelkünk, és ilyenkor nem könnyű az Istent magasztalni.

Spurgeon, a híres 19. századi angol, baptista prédikátor azt mondta egyszer: „Amikor áldjuk Istent kegyelmes tetteiért, megsokasítjuk azokat; és amikor áldjuk Őt a szenvedésekért, akkor általában véget vetünk azoknak”.

Ezért áll a Zsoltárok könyve végén ez a hat örvendező, dicsőítő ének, hogy egyfajta intésként szolgáljanak számunkra. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ennek mindig így kell lennie! Mindig magasztalnunk kell az Istent! Ezek az énekek figyelmeztetnek bennünket a bűneinkre, a keresztekre, amelyek odaállnak közénk és az Isten közé, hogy eltakarják az Isten kegyelmes és jóságos orcáját előlünk.

Ez a mindörökké dicséret azt jelenti, hogy az embernek az egész életével kell dicsőítenie az Istent, az egész életével azt kell bizonyítania, hogy szent az Isten. Úgy kellene élnünk, hogy Isten nevére dicsőséget hozzunk, de sokszor megszűnünk ezt mondani, vagy éppen az ellenkezőjét szóljuk.

Sokszor nemhogy dicsérnénk az Istent, de gyalázatot hozunk a nevére, mert közbelép életünkben a bűn, és az elinduló szép szót, szép cselekedetet felváltja, elnémítja, befeketíti a panaszkodás, a káromkodás, vagy éppen az Isten-gyalázat. És milyen sokszor van a dicsőítés helyett némaság a szívünkben!

Nem jellemző, hogy imádságban először mindig a bánatainkat és a kéréseinket szeretjük elmondani? A könyörgésre sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk, mint a magasztalásra, az Isten dicséretéről meg sokszor elfelejtkezünk. Pedig hát, ha veszünk egy vonatjegyet, még azt is meg szoktuk köszönni, hiszen azt kívánja az illendőség, a jólneveltség! Istentől pedig mennyi mindent kapunk: életet, egészséget, családot, bocsánatot, és milyen sokszor elfelejtjük őt magasztalni ezekért az ajándékokért!

Sokszor olyanok vagyunk, mint a rossz gyerek, aki csak követelőzni tud, és aki csak akkor szól, amikor szüksége van valamire, vagy amikor még több kell.

A zsoltár azonban figyelmeztet bennünket, hogy ne így tegyünk, hanem minden nap, minden körülmények között tudjuk magasztalni az Istent!

A dicséret megváltoztatja a légkört az otthonunkban, a munkahelyen, a gyülekezetben! A dicséret megváltoztatja a lelkiállapotot, megnyitja a hit és az öröm forrásait. Az Isten magasztalása megtisztítja a légkört a Sátán sugallta aggodalomtól, csalódottságtól, feszültségtől, és egészségesebbek leszünk lelkileg. A magasztalással eloszlik a sötétség, és fellángol az Isten világossága.

A dicséret megtisztítja a látásunkat. A Sátán szereti feketére festeni az életet, a nehézségeket megoldhatatlannak tünteti fel, azt akarja, hogy értéktelennek lássuk magunkat, hogy rosszul értékeljük magunkat, azzal vádol, hogy túl gyengék vagyunk, hogy nem vagyunk fontosak Istennek, és hogy egy csődtömeg vagyunk.

Kezdjük el dicsérni az Istent és megszabadulunk a Sátán sugdosásaitól. Felemelkedünk a porból, és Jézus szemszögéből fogjuk látni az életet. A dicséret elmossa az önsajnálatot és letöri az önimádat csíráit. Ahogy magasztaljuk az Istent, a figyelmünk a problémáról az isteni erőforrásokra irányul, a súlyos bajok mellett emlékezünk az Isten erejére, amellyel megsegít minket, és pótolja a hiányosságainkat. Ahogy magasztaljuk Őt, talán eszünkbe jut, hogy máskor is megsegített már bennünket, és Belé tudunk kapaszkodni, tudunk Benne reménykedni! Ezért minél többet magasztaljuk Istent, annál kisebbnek tűnnek majd az előttünk tornyosuló problémák.

A magasztalás Istenre emeli a tekintetünket, és szinte öntudatlanul is az Úr vállára tesszük le a terheket. A magasztalás rádöbbent bennünket arra is, hogy a Sátán, a maga démoni segítőivel mennyire jelentéktelen, mennyire gyenge is valójában, akit a golgotai kereszt legyőzött. Luther egyszer azt mondta: „Énekeljünk egy himnuszt, bosszantsuk vele az ördögöt!” A dicséret megfutamítja a Sátánt. Amikor a gonosszal való küzdelem reménytelennek tűnik, kezdjük el magasztalni az Istent, és a Sátán serege elfut előlünk!

Magasztaljuk Istent egyre jobban! Dicsérhetjük Őt egyedül, csendességünkben, vagy a gyülekezet közösségében is. Kezdjük a napot egy csendes dicsőítéssel a szívünkben. Magasztaljuk Istent a nehézségekben is, a kórházi ágy mellett ülve is, amíg Isten egészen közel nem kerül hozzánk, és talán a beteg is megérzi.

A magasztalás átformálja a hétköznapjainkat, az életünket. A dicséret hódolat az Isten előtt, örömet jelent az angyaloknak és rettegésben tartja a démonokat. A hálaadás megtisztítja a légkört, megmossa lelkedet, megsokszorozza hitedet, felruház Isten jelenlétével és erejével. „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ö szent nevét” (Zsolt. 103, 1). Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |