Lekció: 5Móz 4,1–10

1Most pedig, Izráel, hallgass azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az ÚR ad nektek. 

2Semmit se tegyetek ahhoz az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból! Tartsátok meg Isteneteknek, az ÚRnak parancsolatait, amelyeket én parancsolok nektek.  

3Saját szemetekkel láttátok, mit tett az ÚR Baal-Peór miatt, hogyan pusztította ki közületek Istenetek, az ÚR, mindazokat, akik Baal-Peórt követték.  

4De ti, akik ragaszkodtatok Istenetekhez, az ÚRhoz, ma is mindnyájan éltek. 

5Íme, én megtanítottalak benneteket azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyeket az én Istenem, az ÚR parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek, hogy birtokoljátok azt. 

6Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!  

7Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az ÚR, valahányszor kiáltunk hozzá?!  

8És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és döntései, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?! 

9Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is; 

10azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az ÚR előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az ÚR: Gyűjtsd össze a népet, hogy meghallgassa igéimet, és tanuljanak meg félni engem mindig, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is.

Textus: ApCsel 11,19–26

¹⁹Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. 

²⁰Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Mikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. ²¹És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. 

²²Ennek a híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezet fülébe, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába.

²³Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban; ²⁴mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.

²⁵ Barnabás azután elment Tarzuszba, hogy felkeresse Sault. Amikor megtalálta, magával vitte Antiókhiába. 

²⁶Így történt, hogy egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek. 

Kedves Testvérek!

Az év első vasárnapjain szokás szerint a gyülekezet missziói célkitűzéseit elevenítjük fel. Így volt szó már az elmúlt vasárnapokon a közösségről, a szolgálatról és az evangélizálásról. A most felolvasott Ige a tanítványképzés gondolatát állítja középpontba. A tanítványképzés, azaz a gyülekezeti tagok tanításának, a hitismeretek elsajátításának hogyanjáról és miértjéről szól ez az Ige.

Nézzük meg először, hogy hogyan történt mindez Antiókhiában? Mondhatnánk, hogy ez az apostoli tudósítás nemcsak beszámoló az Antiókhiai gyülekezet megalakulásáról, hanem tanítás a tanításról.

Először is megtudhatjuk, hogy kik is valójában a gyülekezet tanítói, kik végzik ténylegesen a tanítás szolgálatát. Ha saját magunknak feltesszük ezt a kérdést, hogy kinek kell és lehet tanítani, akkor egy kézenfekvő válasznak tűnik, ha azt mondjuk, hogy a gyülekezet tanítói a lelkészek. A válasz jogosnak tűnik, sőt evidensnek, de nem teljesen igaz.

Nézzünk egy másik válaszlehetőséget is. Sokak szerint ugyanis a gyülekezetben mindenki tanító, mert minden keresztyén feladata a tanítás. Azt kell azonban mondanunk, hogy ez a ló túloldala, és éppen úgy nem igaz.

Történetünk néven nevezi a tanítókat. A tanítást egyértelműen Barnabás és Pál végzik. Kik ők? Lelkészeknek aligha nevezhetjük őket, legalábbis a szó klasszikus értelmében, de azt is érezzük, hogy nem véletlenül ők azok, akik tanítanak. Merthogy a tanításnak feltétele van. Ez nem elsősorban a teológiai végzettség, de nem is arról van szó, hogy elég keresztyénnek lenni, ahhoz, hogy tanító legyek. A Római levélben ezt írja Pál: „Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. A tanítás tehát az Istentől kapott kegyelmi ajándék függvénye. Szolgálat, amelyre elhív és kiválaszt némelyeket az Úr. Ilyen elhívással nemcsak a lelkész rendelkezhet, hiszen a Zsidókhoz írott levél a gyülekezeti tagokon kéri számon, hogy „már tanítóknak kellene lennetek”. De nem is minden gyülekezeti tagnak ez az ajándéka, hiszen van, aki buzdításra, adakozásra, könyörületességre kapott elhívást. Még figyelmeztet is az Ige: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.” (Jak 3,1). Máshol pedig ezt olvassuk: „Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus.” 

A felolvasott lekcióban is látjuk, hogy Izráel népének tanításával elsősorban Mózest bízta meg Isten. Mózes mondhatja el magáról, hogy „íme, én megtanítottalak benneteket azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyeket az én Istenem, az ÚR parancsolt meg nekem.” Pál és Barnabás is, mint a tanítás ajándékával felruházott emberek küldetnek Antiókhiába. Igénk Barnabásról azt mondja, hogy „derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel”, aki a jeruzsálemi gyülekezet felhatalmazásából megy Antiókhiába. Később azt olvassuk róla, hogy az antiókhiai gyülekezet saját tanítójának tekintette őt, akárcsak Pált.

Kik lehetnek tehát a mi gyülekezetünk tanítói? Mindazok, akik a tanítás kegyelmi ajándékát kapták Istentől, és akiket a gyülekezet ezzel megbíz, ahogyan minden szolgálatnál fontos a közösség felhatalmazása. A belső és külső elhívás teszi a tanítót tanítóvá. Hogy így szolgáljanak gyermekek között, ifjúsági csoportban, vagy éppen felnőttek körében. Fontos a gyülekezet életében, hogy legyenek olyanok, akik ismereteket adnak át, de óvakodni kell attól, hogy mindenki tanító akarjon lenni.

Másodszorra nézzük meg, hogy kik a tanítottak, kiket szükséges az apostoli tanításban részesíteni. A történet szerint Pál és Barnabás nagy sokaságot tanítottak. Kikből állt ez a sokaság? Nagyrészt olyanokból, akik nemrég hallottak először Krisztusról. A keresztyén missziónak még nagyon az elején vagyunk, aligha feltételezhetünk előismereteket Antiókhiában. Senki nem járt korábban hittanra, vagy gyermek-istentiszteletre, senkit nem tanítottak meg a nagyszülei a Miatyánkra. De voltak ott olyanok is, akik már a keresztyénüldözések révén kerültek Antiókhiába. Névtelen tanítványok, ciprusi és cirénei férfiak, nem tudjuk hányan, de arányában nyilván jóval kevesebben, akik úgy érkeznek ebbe a városba, hogy már ismerik és hirdetik az Úr Jézust, bizonyságtévő keresztyének.

Mégis a tanításra mindenkinek szüksége van. Mindegy, hogy ki hol tart a hitben. Mózes szavaiból is kiderül, hogy a tanítás a teljes Izráelnek, Isten népe egészének adatott. Szükséged van rá neked, fiaidnak és unokáidnak egyaránt. Textusunk, ahogyan az Apostolok Cselekedeteinek nagy része, általánosságban tanítványoknak nevezi a gyülekezet tagjait. Ahogyan tanítványoknak nevezhetjük magunkat is, függetlenül attól, hogy mióta vagyunk tagjai a gyülekezetnek. Az első keresztyénekről azt olvassuk, hogy kitartóan együtt voltak az apostoli tanításban. Ezért gyűlünk össze vasárnaponként. Az „Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra,” ezért szükséges nekünk azt naponként olvasni, magunkban és közösen tanulmányozni, rendszeresen hallgatni. Ha valaki a gyülekezet honlapját böngészi, és rákattint az igehirdetések menüpontra, ott a fejlécben egy idézet jelenik meg Mózes 5. könyvéből: „Esőként szitáljon tanításom, harmatként hulljon mondásom, mint permet a zsenge fűre, záporeső a pázsitra.” Azaz a folyamatos tanítás mentén növekedhet, erősödhet mindannyiunk hite, akárcsak a fű, amelyet megöntöz az eső.

Amikor vége van péntekenként az ifinknek, a bibliaiskolásoknak szoktuk átadni a termet 7 órakor. Magam is kicsit meglepődtem, de jóérzéssel konstatáltam, hogy a bibliaiskolába nemcsak azok jelentkeztek, akik most frissen kapcsolódnak be a gyülekezetbe, és talán a vallásos nevelés hiánya miatt sok pótolnivaló akad az ismeretek terén. Hanem többen járnak olyanok is, akik régóta hitben élnek és tagjai a gyülekezetnek, csak éppen érzik (nagyon helyesen), hogy a tanításra mindig szükség van, az ismereteket mindig lehet tovább mélyíteni és ezáltal hitünk is erősödik.

A tanításra tehát mindenkinek szüksége van, és folyamatosan rászorulunk.

Harmadszorra pedig, még mindig a tanítványképzés hogyanjához kapcsolódva, olvasunk a tanítás időtartamáról: „egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben.” Látszólag nem ez a textus leglényegesebb információja, mégis okkal írja le Lukács ezt az adatot is. Ezt nyilvánvalóan nem abszolút igazságként kell értelmeznünk, mely szerint minden megtért ember egy év tanulást igényel. Hanem egyszerűen arról van itt szó, hogy az igaz hithez, a keresztyén élethez szükséges ismeretek nem szerezhetőek meg egyik napról a másikra. Aki járt iskolába, az tudja jól, hogy a tanulás időigényes folyamat. Még a jó papról is azt tartja a mondás, hogy holtig tanul, mégis tudatlanul hal meg. A megtérés lehet akár egy pillanat is, ahogyan erre sok példát is látunk a Szentírásban, de a tanulás több időt igényel. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az Istennek elég a másodperc töredéke ahhoz, hogy megragadjon, de az én emberi elmémnek több idő kell, míg felfogom, megismerem, beépítem mindazt, amire Isten meg akar tanítani.

A felolvasott mózesi visszaemlékezésből kiderül, hogy a pusztai vándorlás negyven éve, az Isten akaratának tanulási ideje volt. Az iskola, ahol a nép megtanulhatott Istenre hagyatkozni, a törvények szerint élni. Még így is sokan elbuktak, mert még ennyi idő is kevés volt a tanulásra. Mózes az ígéret földjének a küszöbén újra arra figyelmezteti a népet, hogy ne feledkezzenek meg az Isten tanításáról. A tanulás nemcsak élethosszig tart, hanem egy generációkon átívelő folyamat. Az Isten népének újra és újra meg kell tanulnia, hogy mi az Isten akarata.

Arra is figyelmeztet ez az Ige, hogy a tanítók is legyenek türelemmel. Az igaz hit nem kérhető számon idő előtt. Sajnos sok helyen gyakorlat egyházunkban a gyorstalpaló konfirmációi előkészítő, amely nem hagy elég időt a tanulásra. Pál és Barnabás biztosan talált volna magának más feladatot is, letudhatták volna hamarabb is az antiókhiai ügyeket, de ők egy éven keresztül tanítottak. Az Isten pedig erős gyülekezetté formálta ez idő alatt az antiókhiai tanítványokat. Hasonlókat olvasunk más gyülekezetek alapításának történetében is: Korinthusban például másfél évig tartózkodott Pál, Efézusban pedig két évig tanított egy Tirannosz nevű ember házában. A tanítás tehát időt igényel, amit nem szabad megspórolni.

A hogyanok után nézzük meg végül, hogy miért szükséges a tanítványképzés. Miért beszélünk tanítványképzésről, amikor már van gyülekezet, vannak megtért emberek, sikeres volt az evangélizáció, a megtérésre hívás?

Az antiókhiai gyülekezet példája arra mutat rá, hogy a tanítás a gyülekezet megmaradásának egyik alapfeltétele. Vagyis ha vannak elhívott tanítók, és vannak akik készek a tanulásra, ha van rászánt idő, akkor maradhat meg a gyülekezet. A felolvasott szakasz nem más, mint egy nagyvárosi gyülekezet megalakulását összefoglaló tudósítás. Antiókhia mint a Szíria nevű római provincia fővárosa, a harmadik legnagyobb város volt a Római Birodalomban (Róma és Alexandria után), meglehetősen távol Jeruzsálemtől. Még sincs annyira távol, hogy az Isten Igéje ne jusson el oda. Azt olvastuk, hogy az István vértanú halála után támadt üldözések következtében a szétszóródott tanítványok és Krisztus-követők egészen távoli vidékekre is eljutnak. Névtelen tanítványok evangélizációjának hatására, sokan megtérnek Antiókhiában. Talán a pünkösdi események is eszünkbe jutnak, amikor háromezren tértek meg és megszületett az egyház. Antiókhiában is látványos a változás, tömegek lesznek Krisztus követői. Mondhatnánk, hogy ez egy ideális állapot, hiszen megszületett a gyülekezet. De a történetnek itt még nincs vége. Sőt éppen az események felénél járunk. Ha még emlékszünk a Heidelbergi Káté 21. kérdés-feleletére, ott a „Mi az igaz hit?” kérdésre kettős válasz érkezik. Szó van egyrészt bizalmi kapcsolatról, másrészt pedig ismeretekről. Az igaz hit nem csak az egyik vagy csak a másik, hanem mindkettő egyszerre. Amikor Antiókhiában az igehirdetés hatására megtérések történnek, még csak addig jutottunk el, hogy ezek a megtért emberek bizalommal tekintenek Krisztusra, kötődnek hozzá, személyes kapcsolatban akarnak lenni vele. De hiányzik még az ismeret. Ezért kell, hogy folyatódjon a történet. A jeruzsálemi gyülekezet ezért küld tanítót Barnabás személyében, aki aztán segítségül hívja Pál apostolt, és megkezdődik a tanítványképzés Antiókhiában. A jeruzsálemi keresztyének felelősnek érzik magukat az antiókhiai testvérekért, ügyüknek érzik, hogy ott is legyen tanítás és szilárduljon meg a gyülekezet. Először a történetben ugyanis még csak az Úrhoz csatlakozott sokaságról van szó, de nem gyülekezetről. Ahhoz, hogy később az egyik legnagyobb keresztyén gyülekezetté válhassanak, ahhoz a jeruzsálemieknek szükséges gondoskodni a tanítókról. Ahhoz, hogy az antiókhiai gyülekezet legyen a pogánymisszió bázisa, hogy ez a gyülekezet küldje majd el Pált és Barnabást azokra a missziói utakra, melyek során az evangélium eljut Európába, gyülekezetek alakulnak, ahhoz most elengedhetetlenül szükséges, hogy komoly tanítás, hitre nevelés, ismeretátadás vegye kezdetét Antiókhiában.

Mert nagy dolog és Isten csodás műve, hogy tömeges megtérések történnek ebben a városban, de a megtérés-élmény önmagában nem elég, mert akkor nem marad meg a gyülekezet, nem marad tartós a hit. Az élmény ugyanis elhalványul, a hit könnyen eltorzul. Ahogyan olvastuk a lekcióban is, Izráel népe számára sem elegendő a kollektív élmény, hiszen kihalt az a generáció, akik kiszabadultak Egyiptomból, akik látták a Vörös-tenger kettéválását, vagy kóstolták a mannát a pusztában. Meg kell tanítani az újabb generációt mindarra, amit megtanult, megértett a nép Isten akaratából, amit kézhez kapott a nép a törvény tábláin keresztül. Csak így maradhat meg Izráel népe az Isten közelében.

És mi is, Kedves Testvéreim, csak a folyamatos tanítás mellett maradhatunk meg a hitben, ahol az Istennel való találkozás élménye mellé odakerül az Isten-ismeret, az igeismeret. A hit tanulható, ismereteken alapuló részét is mélyíteni kell ahhoz, hogy hitünk igazabb legyen. A gyülekezeteink megmaradásának és hatékony működésének egyik alapfeltétele tehát, hogy rendszeresen együtt legyünk a tanításban.

Kedves Testvérek!

Szánjuk tehát oda életünket a tanításra. Akinek a tanítás ajándékát adta az Isten, az erősödjön meg ebben a szolgálatban. Szánjuk oda magunkat a tanulásra is, mert tanítványok vagyunk mindannyian. Az újonnan érkezőknek és régóta hitben járóknak egyaránt szükségük van a tanításra, hiszen az igaz hit nemcsak a bizalmon, hanem ismereten is alapszik. És szánjuk oda időnket az Ige tanulmányozására, ismereteink bővítésére, hogy megmaradhassunk az igaz hitben. Mert, ha megmaradunk az igaz hitben, akkor maradhatunk meg gyülekezetként az Isten országa építésének szolgálatában. ÁMEN.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |