Videó a pozsonyi híd beforgatásáról.

A remény Istene, és az ő Fia

(részlet)

   Az, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, igaz is, meg nem is. Mint minden közhelyes megállapítás, ez is elvesztette erejét, s ha egyet értünk is vele, nem mozdít meg minket. Mert milyen szeretet az, amelyet évente csak egyszer ünneplünk? Akkor is úgy, hogy miután átestünk rajta, megkönnyebbülten sóhajtunk. Ilyen az igazi ünneplés? Ilyen ünneplést érdemel a szeretet? Nem ürügy inkább az ilyen karácsony arra, hogy az év többi napján ne szeressünk, ne kelljen szeretnünk? Mi történik velünk? Miközben nagyon jól tudjuk, gyökeresen kellene változtatnunk életmódunkon és gondolkodásmódunkon ahhoz, hogy valóban, kitartóan és eredeti élethivatásként szeretetben éljünk, megelégszünk egy estére a csillámló hangulat törékenységével?

   A hangulat nem több egy habcsóknál, a karácsonyfa lebegő díszgömbjénél. A karácsony nem hangulat (legföljebb ráhangoltság a létezés titkára), nem bevásárlási láz, nem ajándékozási eufória, nem idegbajos lótás-futás, és nem is a(z ilyen-olyan) szeretet ünnepe, hanem a legyőzhetetlen szeretet, Jézus Krisztus megszületésének ünnepe, amelyhez jobban illenék a dráma, mint a kétes értékű meghatottság, hisz valóban drámai eseményt ülünk meg szentestén: Isten egy ártatlan csecsemő képében hídfőt vert az elbitangolt világban egy vándorcsillag alatt, s ez a tény – a véghetetlenül tiszta angyali-emberi öröm közepette is – előre vetíti árnyékát.
 

Vasadi Péter